|
Learn languages (via Skype): Rainer: + 36 20 549 52 97 or + 36 20 334
79 74
|
|
------------------------------
|
|
Melyik korszakban és hol lett volna érdemes élni?
Szüntelenül hallható, hogy az öregek és idősebb emberek a régi
szép időkről ábrándoznak.
Mintha ismét vissza akarnák hozni, mert akkoriban állítólag
minden jobb, sőt tökéletes volt.
Az abortusz tiltott volt; a nők meg sem szólalhattak; emberek
meghaltak, mert az orvostudomány még nem volt annyira fejlett; rasszizmus még
a „jobb” körökben is tetszetősnek számított; nem volt szociális háló; az
óvodáért és iskoláért fizetni kellett, az egyetemekről nem is beszélve; a
lista szinte végtelen...
A történelemkönyvekben csodás és hatalmas uralkodókról beszélnek,
akik a pompás és fényűző életmódjukkal bámulatba ejtettek.
A mesékben hercegek és hercegnők vannak, akik csodaszépek voltak
és a ruháik arannyal, gyémánttal voltak kirakva olyannyira, hogy az ember
ezeket tulajdonképpen már a súlyukból adódóan sem tudta volna viselni.
Nem volt még útlevél, de ez természetesen nem azt jelentette,
hogy az ember utazhatott amikor és ahová csak akart.
Az „arany”-korban Rómában Augustus uralkodása alatt a császár ellenőrizte,
hogy ki hol űzhetett kereskedelmet. A „nagy” Mátyás Magyarországon egy valódi
reneszánsz fejedelem, meggyőzte a tradícionális történetírókat az ő udvarával
és fekete seregével, - amely valószínűleg inkább egy rablóbandára hasonlított
és mindenkit félelemmel töltött el- és
még a legmakacsabbakat is rábírta a sarcfizetésre, vagy ahogy ma nevezik,
adófizetésre.
De hogyan nézett ki a kis emberek élete a történelem folyamán?
Mivel valószínűleg aligha várhattuk volna azt, hogy királyként jöjjünk a világra,
ha egy korábbi időpontban születtünk volna.
Az átlagéletkor az ősi Egyiptomban nagyjából 25-30 év volt, a
középkorban a rendszeres sóellátás miatt egy kicsit magasabb volt, az
okosabbak az uralkodó osztályok között nevezetesen arra jöttek rá, hogy magasabb
adót szedhettek be, ha az egyszerű nép egészségügyileg valamivel jobban el
volt látva. Adam Smith volt az első, aki ezt papírra is vetette.
Hogyan élünk ma? A fejlett országokban az
átlagos várható élettartam 70 év, és a kis emberek is egy meglehetősen szabad
életet vezetnek. Ismét úgy tűnik, hogy a társadalom vezető része felismerte,
hogy egy globálisabb, szabadabb világ több profitot hoz. De ez a liberalizmus kivonja a kis embert az
állam kontrollja alól. És csak néhány okosabb kihasználja ezt az egyszeri
lehetőséget, hogy egy valódi független életet vezessen. Nem szabad viszont
túl korán örülni! Az állam és az egyén közötti érdekellentét ezzel még
nincsen elrendezve.
Ilyen bla-bla David Humetól, a skót
államfilozófustól, hogy az állam egy szerződés a közösség tagjai között, vagy
államférfiak megjegyzései világszerte, hogy ezt a szabadságot még több állami
intézménnyel, törvényekkel, sőt mindenütt felfüggesztett kamerákkal kell
megvédeni (Akinek nincsen titkolni valója, annak félnivalója sincs), kényszerűen
ellenőrzéshez vezet és ezzel minden egyes egyén szabadságainak
korlátozásához.
Egy egyre jobb bankstruktúra és
számítástechnika például lehetővé teszi, hogy pontosan nyomonkövethető legyen
az, hogy ki, mit, mikor és hol vásárolt. Az érv megemlítésével, hogy
bankkártyával sok pénzt lehet spórolni, mindig elfelejtik hozzáfűzni azt a
tényt, hogy a történelem során még sosem volt egy olyan hatalom sem, amely az
ellenőrzési lehetőségeivel ne élt volna vissza.
Mikor tanulja meg végre az ember, hogy ne
hagyja magát megtéveszteni a szép bla-blával, és azt, hogy a szabadság
megfizethetetlen.
Akinek félnivalója nincs, a szabadságtól sem
fél!
|
|
-----------------------------------------------
|
|
--------------------------------------------------
|
|
-------------------------------------------------
|
|
---------------------------------------------------
|
|
|
Thursday, 3 December 2015
|
Learn languages (via Skype): Rainer: + 36 20 549 52 97 or + 36 20 334
79 74
|
|
------------------------------
|
|
A szépség és a boldogság
érzése
A különbség vagy az
összefüggés a szépség és boldogság között
18 éves voltam és éppen
egyedül ültem a spanyol hegyekben - egy egész völgy egyedül csak nekem- és azon gondolkodtam, hogyan lehetne a két
fogalmat, a szépséget és boldogságot egymáshoz viszonyítani.
Később olvastam Dantétól az
ő Beatrice-jéről, akit ő valószínűleg sosem ismert közelről; a sötét,
keresztény középkor lovagi költőktől (ők megénekelték a szerelmet = egy
csaknem pogány szerelmet, mert a szegény keresztények számára csak egy valódi
szerelem volt, és az az isten iránt érzett) az angyali várúrhölgyről, akit
csak távolról volt szabad látni; Sapphotól a szerelemről, amelyet ez a nő az
ő kis lakatlan szigetén csak álmában élvezhette; Cyrano de Bergeractól, aki
érzelmes költeményeivel nőket hódított meg másoknak; Faustról, aki az ő
Margarete-jét csak a következő fiatal életében csábította el, vagy ugyancsak
ő, aki a Helenáját csak egy varázskastélyban tudta megtartani maga mellett;
vagy Casanova, aki bár egy szélhámos és csaló volt, megpróbálta a nőket
boldoggá tenni, a legkisebb szándék nélkül, hogy velük maradjon.
Mindezek a férfiak és nők
szerelmesek voltak és szenvedtek a szerelemért. A legtöbb esetben elérték
vagy elérhették volna a célt, de nem voltak, vagy lettek volna vele túl
boldogok. Néha azt lehet gondolni, hogy nem a szerelem tárgya a fontos, hanem
csak a sóvárgás és a vágyakozás. Ebben nem játszik nagy szerepet a szerelmes
és az imádott személy térbeli közelsége vagy távolsága. A döntő csak az, hogy
ettől az érzelemtől legyen elragadtatva, engedni hogy az érzelem elragadjon,
inni belőle, belefulladni, belepusztulni, az utolsó lélegzetet kilehelni érte
és ez idő alatt a célt el nem érni, hogy ezt az ideális szépséget ne rombolja
le, hanem egy szempillantás erejéig örökké tegye.
És ha aztán még valaki arról
is ír és valaki más vele együttérez egy ilyen érzelmi viharban…...
|
|
-----------------------------------------------
|
|
--------------------------------------------------
|
|
-------------------------------------------------
|
|
---------------------------------------------------
|
|
|
Thursday, 26 November 2015
|
Learn languages (via Skype): Rainer: + 36 20 549 52 97 or + 36 20 334
79 74
|
||
------------------------------
|
||
Olajfestészet
freskótechnikával
Vegyük
szemügyre először pontosan ezt a két képet a festészet különböző időszakaiból
és hasonlítsuk össze az alkalmazott rajztechnikákat!
Az egyik egy
kép Sandro Botticelli-től, aki 1445-ben Florence-be született és 1510-ben ott
is halt meg.
A másik egy
kép Henry Raeburn-től, aki 1756-ban Stockbridge-ben született és 1823-ban
Edinburgban halt meg.
Botticelli a
haladó reneszánsz egy festője volt, egy korszakban, amikor Itáliában a
freskó-festészet virágzott. Ez a fajta festészet épületeken belüli és kívüli
falakra specializálódott. Általánosságban csak a meleg Dél Európában
dolgoztak ezzel a technikával. Felvittek egy vékony réteg friss gipszet a
festendő falra (innen jön a freskó= friss) és ráfestettek, mert a friss
színbevonat nagyon szépen beszívódott. Ennek az eljárásnak a hátránya
természetesen az volt, hogy a színek a felületen szétfolytak, a beszívott
színmennyiség nagyon nehezen volt kiszámítható és csak a teljes gipszréteg
eltávolításával volt javítható. Ezért kontúrvonalakkal segített magán a
festő, hogy például a különböző testrészeket láthatóan szétválaszthassa
egymástól.
Az Alpokban
vagy Közép-Európa északi részén ez a fajta falfestészet alig terjedt el, mert
a nyirkos klíma a műveket a legrövidebb időn belül átáztatta volna. Ott a
figyelem elég gyorsan a fa vagy vászon alapra irányult. A freskónál használt
festéket vízben, a vászonra használt festékanyagot viszont egy speciális
olajban oldják. Természetesen ez az olajfesték lényegesen sűrűbb volt és nem
folyt szét a vásznon. Ez lehetővé tett egy festőtechnikát, amelynél sokkal
több hangsúly fektethető a részletekre (gondoljunk csak a német Alfred
Dürerre).
Giorgio Vasari,
aki bejárta egész Itáliát és a „A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek
élete” könyvében leírta ezeket, továbbá elmondja, hogy sok itáliai művész
mindenek előtt Hollandiába és Belgiumba ment, hogy ott megtanulja ezt az új festészeti
technikát. Ezek a vándorfestők
részben visszajöttek Olaszországba, hogy ott is meghonosítsák ezt a
művészetet. És ez pontoson
az, amit most Botticellinél felismerhetünk. A festmény, amit itt példaként
hoztam egy olajfestmény alkalmazott freskófestési technikával.
|
||
-----------------------------------------------
|
||
--------------------------------------------------
|
||
-------------------------------------------------
|
||
---------------------------------------------------
|
||
|
|
Wednesday, 18 November 2015
|
Learn languages (via Skype): Rainer: + 36 20 549 52 97 or + 36 20 334
79 74
|
|
------------------------------
|
|
A zöld Paradicsomtól a sivatagig
Hogy lesz egy esőerdőből vagy egy zöld földből terméketlen
sivatag?
Az ember elpusztítja a természetet, akkor is, ha csak
földműveléssel foglalkozik.
Amikor Mózes a zsidó népet Egyiptomból kivezette, hogy megmutassa
nekik Kánaán földjét, 40 év vándorlás után a sivatagon keresztül Palesztinába
érkeztek. Ma tudjuk, tudományos vizsgálatok által, hogy ott valószínűleg nem
éppen tej és méz folyt, ahogy a Bibliában le van írva, de a csapadékmennyiség
lényegesen több volt, mint manapság.
A narancs, amit ma erről a területről az egész világba
exportálnak, csak úgy tud még nőni, hogy locsolják.
A régi görög mondák arról beszélnek, hogy Apollo a delphoi
sárkányt egy erdőben ölte meg, és később ott épített egy templomot az
Orákulumnak. Acteon, aki a kutyáival
éppen egy szarvast üldözött az erdőn keresztül, amikor Diana-t
megpillantotta, ahogy meztelenül fürdött egy kis tóban.
Titus Livius tájékoztat minket arról, hogy a rómaiaknak egy
hatalmas erdőn keresztül kellett vonulniuk, amikor egyik szomszédjuk ellen
akartak háborút viselni. Azok viszont egyik alkalommal befűrészelték az
összes fát, azzal a céllal, hogy kidöntsék ezeket, miközben a rómaiak
átvonulnak, hogy a fák alá temesse az ellenség hadseregét.
Egy másik római író azt írta, hogy egy majom, amely Gibraltárban
egy fára mászott, ágról ágra lengett, míg elérte a Pireneusokat, anélkül,
hogy a földet egyszer is érintette volna.
Ez a „fagazdagság” később hajóépítéshez volt szükséges.
A rómaiak a birodalmuk legnagyobb terjeszkedésének idejében éppen
a Duna és Tisza közötti kis síkságot hagyták ki, mert ez mocsárból és erdőből
állt és ők ott a híres teknősbéka harci alakzatot nem tudták volna
alkalmazni. A magyarok a kis pónijaikkal elrejtőztek ezekben az ingoványokban
a német lovagok elől, akik a nagy lovaikkal és nehéz páncélzatukkal azonnal
elsüllyedtek volna a mocsárban. Ez csak Béla idejében változott, aki a
tatárjárás után ott árkot ásatott, azzal a vizet lefolyatta, hogy a földet
mezőgazdaságilag használhatóvá tegye.
Walesben a katolicizmus még hosszú ideig tartotta magát, mert a
barbár angolok, szászok és később a normannok nem merészkedtek a mocsaras
területre, és az angol király ezt a területet csak akkor tudta bevenni miután
sikerült kiszárítani és erdőtleníteni. Észak- és Nyugat-Európa a
mezőgazdasági pusztulástól megkímélve maradtak, mert a túlnépesedés kiutat
talált Amerikába.
Láthatjuk a kis történelmi áttekintés nyomán, hogy még az
elővigyázatos vagy bio-gazdálkodás is a föld vagy a természet pusztulásához
vezet.
Erre a problémára a megoldás a Föld népességének csökkentése
lenne, nagyjából 10 millió lakóra, ami lehetőséget adna a természetnek arra,
hogy megfelelően regenerálódjon.
Nagyon vicces meghallgatni néhány politikust, akik felelőtlen
módon egy szükséges népességnövekedésről beszélnek, különösön akkor, ha az
ember arra gondol, hogy Európa (az EU területe) India, Kína, Indonézia, és Malajzia után a Föld legnépesebb területei.
|
|
-----------------------------------------------
|
|
--------------------------------------------------
|
|
-------------------------------------------------
|
|
---------------------------------------------------
|
|
|
Friday, 13 November 2015
|
Learn languages (via Skype): Rainer: + 36 20 549 52 97 or + 36 20 334
79 74
|
|
------------------------------
|
|
Önkritika, avagy „mi és ők”!
Mit jelent hát a bal, liberális vagy toleráns? A
jobboldaliak számára ezek az emberek buzik és hazaárulók. Számunkra ezek a
fogalmak egyáltalán nem jelentenek semmit, kivéve, hogy mi tulajdonképpen
semmivel és senkivel sem, hanem csak saját magunkkal akarunk foglalkozni.
Mit tettünk akkor, amikor egy ilyen szegény, fanatikus,
vallásos, nacionalista emberrel találkoztunk, sőt, talán még beszéltünk is
vele? Csak mosolyogtunk rajta. De amikor mi valóban, igazán vele
foglalkoztunk, akkor nevettünk csak igazán rajta. Erősnek éreztük magunkat,
önállónak és függetlennek.
Mi a színpadjainkon vagy előtte ültünk és örültünk a
modern darabjainknak, szemügyre vettük a legújabb, legmodernebb
műalkotásokat, amelyeket legtöbbször mi magunk sem értettünk (minél
érthetetlenebb és modernebb volt a művészetünk, annál lelkesebbek voltunk, és
megvetettük azokat, akik nem akartak vagy nem tudtak minket követni) és
lepillantottunk ezekre a szegény, szenvedő jobbosokra.
Mi modernek voltunk, divatosak, gazdagok és sikeresek.
Nem azért, mert toleránsak voltunk, hanem azért, mert semmivel és senkivel
nem foglalkoztunk, csak saját magunkkal. Elvettük tőlük a legszebb nőiket, és
több, mint szembeötlőek, feltűnőek voltunk. Bosszút esküdtek!
Amit ma látunk, az a meg nem értettek, figyelmen kívül
hagyottak, kitaszítottak, néha a nemzetek által megvetettek bosszúja. Azt
gondoltuk, hogy ez a szellem már réges-régen kihalt, régóta hat lábnyira a
föld alatt fekszik.
Mi tényleg azt gondoltunk, hogy a jobboldali emberek
tanultak valamit. De kitől tanulhattak volna, ha nem tőlünk? Mi nem akartunk
velük foglalkozni. Elégedettek voltunk önmagunkkal. Amikor mi már annyira
okosak voltunk és gondoltuk, hogy mindenekfelett állunk és meg voltunk győzve
arról, hogy a mi utunk az út a jövőbe, akkor nekünk nem lett volna szabad a
nemzetnek ezeket a szegény, meg nem értett jobboldali gyermekeket annyira
magányosan és egyedül hátrahagyni. Most bosszút állnak, és ez a bosszú
keserű, nem csak számunkra, hanem önmaguk számára is. Nem hiszem, hogy ők ezt
észreveszik, mert mi sem akartuk észrevenni, ahogy ők szenvedtek, azzal a
különbséggel, hogy ezek zombik, akik éppen a saját fájdalmukat sem érzik.
|
|
-----------------------------------------------
|
|
--------------------------------------------------
|
|
-------------------------------------------------
|
|
---------------------------------------------------
|
|
|
|
Learn languages (via Skype): Rainer: + 36 20 549 52 97 or + 36 20 334
79 74
|
|
------------------------------
|
|
Az engedetlen falevél
Már régóta csüngött...Ha gyümölcs lett volna, akkor már
túlérve a földre kellett volna hullania. De nem tőle függött, hogy még mindig
ott kellett lógnia. A fa szorosan tartotta őt, nem akarta elengedni.
“Hová akarsz menni?” kérdezte a kis sarját.
“Rendben van, itt csüngök nagyon magasan és nagyon sokat
látok…De mi van emögött, a horizont mögött?” felelte a levél.
„Miért érdekel az téged? Miért nem kérdezed meg a
felhőket vagy a madarakat, amelyek melletted az ágon csücsülnek?” kritizálta
őt a többi levél.
“Én a saját tapasztalataimat akarom összegyűjteni,
mindent az én érzékeimmel megfogni!”
A körülálló fák és leveleik is gyanakvó szemekkel néztek
erre a levélre. Nem tetszett nekik, hogy valaki másképp gondolkodott és
valami mást akart, mint ők.
“Hogy lehet valaki ennyire önfejű és aszociális”gondolták
magukban.
A levél néha magányosnak és meg nem értettnek érezte
magát. Mi volt a bűne? Bűn lett volna egy kicsit álmodozni, a gondolatait a
madarak után küldeni… és….?
Ott lógott és tényleg csak lógott, többé nem tartotta
magát feszesen, őt tartották. Tartotta őt a fa, aki nem akarta elengedni.
És akkor jött a szél a segítségére. Ez az égi gyermek
többször erősen megfújta a fát. A fa sóhajtozott, mert ő egyik szeretett
gyermekét sem akarta elveszíteni. A levelek sikoltottak, mert féltek. Félelem
az ismeretlentől. Csak a kis engedetlen falevél örült, rázkódott a vaskézben,
amely nem akarta elengedni.
És hirtelen elrepült a levegőben, szabad volt. Élvezte a
súlytalanságot. A szél játszott vele, fújta ide és oda… És a levél repült
egyre feljebb és feljebb. Hallatszott, ahogy a levelek magas hangon rémülten
kiáltottak és a fák mély hangjukon mérgesen utánakiáltottak.
“Mit akarsz, mit csinálsz?”
De a levél nem akarta őket többet meghallani. Repült és
szabad volt. Akkor a szél nyugodtabbá, csendesebbé vált és lassan teljesen
abbahagyta a fújást. A levél lassan egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett.
Elég távol volt az ő fájától, de ott álltak más fák.
“Honnan jössz? Hová tartasz?
Miért hagytad el a fádat? Miért hagytad ott a biztonságodat?”
Szerencsére a mi levelünk
nem hallotta az utolsó kérdést, különben azon gondolkodott volna, hogy minden fa és levél mindenhol
ugyanolyan.
Beleesett egy kis
patakba, amelyben már más levelek táncoltak a hullámokon. Ők együtt
játszottak bújócskát, körtáncot és még sok mást is. Most, ahol néhány
útitársat talált, akik ugyanúgy gondolkoztak, mint ő maga, még jobban élvezte
a kalandot. Együtt úsztak, táncoltak, váltak szét egymástól, új barátokat
ismertek meg, gyönyörű tájakat láttak, a patak egyre szélesebbé vált, folyóvá
változott és végül a tengerbe folyt. Milyen csodás az élet, gondolta a levél.
Véget ért aztán a nyár.
A levél kisodródott a
partra, beásta magát a földbe, hogy a következő évben mint kis fakezdemény a
napvilágot láthasson.
Reméljük, hogy a mi levelünk
tanult valamit és egyszer a saját leveleinek nem azt meséli majd, hogy az
élet veszélyes.
|
|
-----------------------------------------------
|
|
--------------------------------------------------
|
|
-------------------------------------------------
|
|
---------------------------------------------------
|
|
|
|
Learn languages (via Skype): Rainer: + 36 20 549 52 97 or + 36 20 334
79 74
|
|
------------------------------
|
|
1)
|
|
-----------------------------------------------
|
|
--------------------------------------------------
|
|
-------------------------------------------------
|
|
---------------------------------------------------
|
|
|
Tuesday, 10 November 2015
|
Learn languages (via Skype): Rainer: + 36 20 549 52 97 or + 36 20 334
79 74
|
|
------------------------------
|
|
Adam Smithről és az ő nem létező „láthatatlan kezéről”
Amikor Adam Smitről és az ő művéről „A nemzetek
gazdagsága” (The wealt of nations) beszélünk, megjelenik újra és újra a
„láthatatlan kéz” fogalma. Ez azt mutatja, hogy ezek az emberek vagy nem
olvasták a könyvét, vagy nem értették.
Lényegében Smith itt három országot hasonlít össze az
1750-es évekből:
- Nagy-Britannia
- Franciaország
- Észak-Amerika angol gyarmatai
Franciaországban ebben az időben egy, a király által
ellenőrzött és központi irányítású gazdaság volt. Nagy-Britanniában egy
parlamentarizmus volt különböző érdekcsoportokkal, akik magukat a
parlamentben képviseltették. És az angol gyarmatok Észak-Amerikában, amelyek
nem voltak ténylegesen Anglia által ellenőrizve, mert már csak egy utazás oda
és vissza hat hónapot vett igénybe.
Sok adatot gyűjtött össze:
- népességnövekedésről
– gazdasági növekedésről
– ár fejlődésről
Ennek segítségével ahhoz a megállapításhoz jutott, hogy a
gazdaság akkor fejlődik legjobban, amikor nem az állam által van irányítva,
hanem szabadon kibontakozhat.
De akkor honnan jött az a tévelképzelés, hogy Adam Smith
egy „láthatatlan kézről” írt?
Az európai világ akkoriban egy „arisztotelészi” világkép
szerint élt. Mindent meg kellett szervezni és mindennek szervezettnek kellett
lennie. A világot isten teremtette és így a gazdaságot is irányítani kellett.
Azt, hogy a gazdaság önmagát szabályozza egyszerűen nem tudták elképzelni.
Később ezt a gondolatot az önszabályozásról Charles Darwin átvette, hogy
felépíthesse az elméletét az evolúcióról. Egy további fontos rész foglalkozik
a védővám következményével a belpiacra (a rendelkezésre álló termékek minősége,
ár-fejlődés). Itt Hollandiát veszi példaként.
Ott a városok, egy fajta szabadvárosok, nagyon erősek
voltak, és ezekben a falakkal körbevett településekben céheket alapítottak,
amelyek nem csak egy harcképes védelmi csapatot állítottak fel, hanem a településen
belüli kereskedelmet is kontrollálták. Egy kisiparos tagja kellett, hogy
legyen ennek a céhnek (ebből jött később a valuta neve: „Gilde – Gulden”),
ahhoz, hogy a foglalkozását űzhesse. Ily módon az ő üzlete a városon kívüli
konkurenciától védve volt. Csak a vevő számára volt gyakran rossz, mert a
silány árut egy magasabb áron kellett megvásárolniuk.
Ha ma egy politikus azt mondja, hogy a mi munkahelyeinket
meg kell védeni, akkor mindig arra gondolok, hogy: A fenébe, most már megint
ócska terméket kell drágán vennem
A piacon nekem is
konkurenciaképesnek kell lennem. Miért nem érvényes ez mindenki számára?
|
|
-----------------------------------------------
|
|
--------------------------------------------------
|
|
-------------------------------------------------
|
|
---------------------------------------------------
|
|
|
Subscribe to:
Comments (Atom)