|
Learn languages (via Skype): Rainer: + 36 20 549 52 97 or + 36 20 334
79 74
|
|
------------------------------
|
|
Az engedetlen falevél
Már régóta csüngött...Ha gyümölcs lett volna, akkor már
túlérve a földre kellett volna hullania. De nem tőle függött, hogy még mindig
ott kellett lógnia. A fa szorosan tartotta őt, nem akarta elengedni.
“Hová akarsz menni?” kérdezte a kis sarját.
“Rendben van, itt csüngök nagyon magasan és nagyon sokat
látok…De mi van emögött, a horizont mögött?” felelte a levél.
„Miért érdekel az téged? Miért nem kérdezed meg a
felhőket vagy a madarakat, amelyek melletted az ágon csücsülnek?” kritizálta
őt a többi levél.
“Én a saját tapasztalataimat akarom összegyűjteni,
mindent az én érzékeimmel megfogni!”
A körülálló fák és leveleik is gyanakvó szemekkel néztek
erre a levélre. Nem tetszett nekik, hogy valaki másképp gondolkodott és
valami mást akart, mint ők.
“Hogy lehet valaki ennyire önfejű és aszociális”gondolták
magukban.
A levél néha magányosnak és meg nem értettnek érezte
magát. Mi volt a bűne? Bűn lett volna egy kicsit álmodozni, a gondolatait a
madarak után küldeni… és….?
Ott lógott és tényleg csak lógott, többé nem tartotta
magát feszesen, őt tartották. Tartotta őt a fa, aki nem akarta elengedni.
És akkor jött a szél a segítségére. Ez az égi gyermek
többször erősen megfújta a fát. A fa sóhajtozott, mert ő egyik szeretett
gyermekét sem akarta elveszíteni. A levelek sikoltottak, mert féltek. Félelem
az ismeretlentől. Csak a kis engedetlen falevél örült, rázkódott a vaskézben,
amely nem akarta elengedni.
És hirtelen elrepült a levegőben, szabad volt. Élvezte a
súlytalanságot. A szél játszott vele, fújta ide és oda… És a levél repült
egyre feljebb és feljebb. Hallatszott, ahogy a levelek magas hangon rémülten
kiáltottak és a fák mély hangjukon mérgesen utánakiáltottak.
“Mit akarsz, mit csinálsz?”
De a levél nem akarta őket többet meghallani. Repült és
szabad volt. Akkor a szél nyugodtabbá, csendesebbé vált és lassan teljesen
abbahagyta a fújást. A levél lassan egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett.
Elég távol volt az ő fájától, de ott álltak más fák.
“Honnan jössz? Hová tartasz?
Miért hagytad el a fádat? Miért hagytad ott a biztonságodat?”
Szerencsére a mi levelünk
nem hallotta az utolsó kérdést, különben azon gondolkodott volna, hogy minden fa és levél mindenhol
ugyanolyan.
Beleesett egy kis
patakba, amelyben már más levelek táncoltak a hullámokon. Ők együtt
játszottak bújócskát, körtáncot és még sok mást is. Most, ahol néhány
útitársat talált, akik ugyanúgy gondolkoztak, mint ő maga, még jobban élvezte
a kalandot. Együtt úsztak, táncoltak, váltak szét egymástól, új barátokat
ismertek meg, gyönyörű tájakat láttak, a patak egyre szélesebbé vált, folyóvá
változott és végül a tengerbe folyt. Milyen csodás az élet, gondolta a levél.
Véget ért aztán a nyár.
A levél kisodródott a
partra, beásta magát a földbe, hogy a következő évben mint kis fakezdemény a
napvilágot láthasson.
Reméljük, hogy a mi levelünk
tanult valamit és egyszer a saját leveleinek nem azt meséli majd, hogy az
élet veszélyes.
|
|
-----------------------------------------------
|
|
--------------------------------------------------
|
|
-------------------------------------------------
|
|
---------------------------------------------------
|
|
|
Friday, 13 November 2015
Subscribe to:
Post Comments (Atom)
No comments:
Post a Comment